5.rész

-Bella!Bella!-szakította félbe egy rekedtes hang édes álmomat.Lassan felültem az ágyon és kinyitottam szemeimet.Először minden homályos volt,de egy idő után kitisztult a látásom.Harry,Nabel és Nathe anyja állt előttem.Mindnyájan sírtak.Nem értettem a helyzetet.És csak egy kérdésen járt az agyam:Hol van Nathen?
-Igen?-kérdeztem megszeppenve.
-Nathe...-kezdett bele Nabel.
-Hol van most?Miért nincs itt?-kérdeztem ijedten,majd felpattantam.
-Ma reggel..meghalt!-tört ki a sírás az anyjából.
-M-mi?-kérdeztem értetlenül.A szemembe könnyek szöktek.És belülről,mintha valami meghalt volna bennem.Elszállt minden erőm,elgyengültem.Nélküle nem érek semmit.Éreztem,hogy a szívem ezer darabra tört.Gyenge végtagjaim remegtek,a fejem sajgott.Ledermedve álltam ott.Teljesen egyedül éreztem magam.Nem tartott soká a boldogság,csupán két hétig és abban a kevés időben is alig lehettem mellette.Nem érdekel,hogy hogyan történt csak az,hogy meghalt.Már nem számított semmi.Legbelül ordítottam,dühös voltam.Szememet elhagyta az első könnycsepp,majd a második,harmadik és így tovább.Nabel megölelt volna,mint egy igaz barát,de én ellöktem magamtól és futni kezdtem.Nem tudtam,hogy hova és miért,de már én sem akartam élni.Csak rohantam,míg egy kis épülethez nem értem.Mit sem sejtve berohantam,de bár ne tettem volna.Az egész helységben,csak egy asztal volt pont középen,amire egy pisztoly volt lehelyezve.Túl gyorsan történt minden.Megragadtam és a fejemhez emeltem.
-Szeretlek Nathe!-suttogtam utoljára,majd meghúztam a ravaszt.
Nem éreztem semmit.Hirtelen mindent elborított a sötétség.

A földön feküdtem.Furcsa volt.Talán nem haltam meg?Ismerős illat csapta meg az orrom.Olyan "otthon" szaga volt.Félve,de kinyitottam a szemem.Az ágyam mellet feküdtem.Minden bizonnyal leestem.De hát akkor nem haltam meg,és ami még jobb,hogy Nathan sem!Óriási megnyugvást éreztem.Gyorsan talpra és szaladtam le a földszintre.
-Jó reggelt,kislány.-köszönt mosolyogva Harry,aki éppen a konyhában ügyködött.Mintha észre sem vettem volna rohantam tovább,ki a házból.Napsütéses reggel volt,talán még egy kicsit hűvös is ezért nem volt valami jó ötlet pizsamában kijönni.Felpattantam a deszkámra és hajtani kezdtem.Meg sem álltam Nathe-ék házáig.
Amikor megérkeztem az ajtóhoz siettem és kopogtam.Louis nyitott ajtót.Jó kedvvel üdvözölt,mint mindig.
-Szia.-rendeztem le gyorsan aztán bementem,szegényt majdnem fellöktem.A deszkámat ledobtam a nappaliba és gyors léptekkel közeledtem Nathan szobája felé.Kicsaptam az ajtót.Még aludt.Egyáltalán nem érdekelt és nekifutásból rávetettem magam.Tágra nyílt szemekkel riadt fel.Én csak egy megkönnyebbült mosollyal hozzá bújtam.
-Szeretlek.-mondtam halkan.Teljesen kómás volt még.Magához szorított és egy puszit nyomott a fejemre.
-Én is téged-hangzott el egy idő után válaszként.
Teljesen nyugodt voltam,elmúlt a remegés és minden egyéb fájdalmam.Mellette biztonságban érzem magam.
Amíg szorított,addig éreztem szívének minden egyes dobbanását.
-Amúgy hogy kerülsz ide?-kérdezte értetlenkedve
-Hosszú történet,de majd később elmesélem.-válaszoltam,majd kibújtam karjai közül.Nem válaszolt,csak bámult maga elé.
-M-most megyek.-távolodtam el tőle kicsit zavarodottan.
-Ma 4-kor a parkban?-mosolyodott el.
Bólintottam egyet és kiléptem a szobából.Észrevétlenül osontam ki a házból,majd deszkára pattantam és hazagurultam.

Mikor beértem az ajtón érdekes látvány fogadott.Harry állt előttem szúrós tekintettel.
-Hol voltál!?-kérdezte dühösen
-Nathe-nél.-válaszoltam egyszerűen.
-Mindig csak vele vagy,nem foglalkozol senkivel és semmivel,csak vele.Ma reggel is csak úgy elrohantál!
-Azért mert szeretem!-kiabáltam könnyes szemekkel.
-Én a helyedbe nem tenném,gyanús nekem ez a Nathan gyerek,ki tudja mikre képes.-közeledett felém.
-Utállak!!-tört ki belőlem.
-Örülj neki,hogy befogadtalak!-vágott vissza.
-Jó,akkor dobjál ki.-mondtam szinte már sírva,tudtam,hogy a jövőmmel játszok
-Csak egy nyomós ok miatt nem tettem még meg azt.-mondta kissé elhalkulva.
-Na és mi az az ok?-kérdeztem nevetve
Harry nem válaszolt csak közeledett felém.Gyönyörű szemeivel az enyémbe nézett.Ismét eltudtam volna olvadni.Egyre csak közeledett mire én hátráltam.Hirtelen a falba ütköztem,innen már nem volt visszaút.Féltem.Ő felém támaszkodott,majd beszédre nyitotta száját.
-Én vagyok az apád!-mondta elcsukló hangon..